Gyakori indokolás a jelenlegi kormányzati döntések jogosságára, hogy "az egyetem az államé", és ezért szükségesek az ismert egyoldalú átalakítások, amelyek ugyan a fejlődést nem szolgálják, ám ha valaki a saját feltételeit akarja diktálni, saját pénzből alapítson egyetemet. A közvélemény pedig sokszor elfogadja, sőt, magáénak is vallja ezt a fajta retorikát. Ez a nézet azonban sem logikailag, sem közjogilag nem állja meg a helyét.

Az egyetemeket a középkorban, valamint az újkorban királyok, fejedelmek, egyházi elöljárók alapították Magyarországon, amikor a nemzetkép és nemzettest még nem egyezett meg a mai felfogással. Mai értelemben vett népképviselet nem létezett, az a mai közjogi formáját először 1918-ban, majd újabb hosszú szünet után 1990-től érte el.
Az állam központi és lokális legfelsőbb szerve tehát már nem egy emberből áll, hanem szervezeti formában működik, amelynek összetételét közvetve ugyan, de mi, választójoggal rendelkező polgárok alakítjuk ki egy ciklus erejéig. Ebben is különbözik tehát a régi és a jelenlegi rendszer: utóbbi esetén nem öröklött, nem életre szóló tisztségek vannak, hanem az elégedetlen választók négyévente akár le is válthatják a politikai elitet.

Ez, tudniillik a hatalom forrásának az eredete inkább a különbség a XIV-XVI. századi, és napjaink gondolkodása között, mert több a hasonlóság az állami bevételek tükrében, hiszen azok elsősorban az adóterhekből származtak (az szintén egy másik cikk témája, hogy mennyire volt akkor, és mennyire van ma közteherviselés).

Itt pedig máris eljutottunk "az egyetem az államé" állítás első cáfolatához. Tudniillik az egyetem tulajdonosának ugyan a jogutódlás kapcsán valóban tekinthetjük az államot, ám az adónkból befolyó összegekkel mi, adófizetők (jelen cikk írójának is van adózás alá vont jövedelme, 2007 óta rendszeresen) tartjuk el az egyetemeket is - s ezek a felsőoktatásba fektetett adóforintok többszörösen megtérülnek társadalmunknak.

A magyar állam a XX. század óta biztosítja az oktatáshoz való jogot, amelybe a felsőoktatás is beletartozik. A jelenlegi alaptörvény így fogalmaz ezzel kapcsolatban: „A felsőoktatási intézmények a kutatás és a tanítás tartalmát, módszereit illetően önállóak, szervezeti rendjüket és gazdálkodásukat törvény szabályozza.” (X. cikk (2) bekezdés), valamint:

„(1) Minden magyar állampolgárnak joga van a művelődéshez.

(2) Magyarország ezt a jogot a közművelődés kiterjesztésével és általánossá tételével, az ingyenes és kötelező alapfokú, az ingyenes és mindenki számára hozzáférhető középfokú, valamint a képességei alapján mindenki számára hozzáférhető felsőfokú oktatással, továbbá az oktatásban részesülők törvényben meghatározottak szerinti anyagi támogatásával biztosítja.” (XI. cikk (1)-(2) bekezdés)

 Látható, hogy az állam ugyanúgy vállalja általános, XX. századi vívmányú kötelezettségeit, mint ahogy az egyén is vállalja azt, hogy ennek elősegítéséhez adóforintjaival járul hozzá. Ez az egymásra utaltság teszi lehetővé, sőt kötelezővé a megfelelő szintű kommunikációt a felek között, és ezek után tekinthető az állampolgárok által alakított bármely, átgondolt struktúrával, és szakmai/társadalmi támogatottsággal rendelkező szervezet tehát legitimnek a gazdasági tárgyalások tekintetében is. A kormányzati források mértéke, és azok ésszerű elosztása ugyanis - itt visszautalnék az alaptörvényben leírtakra -, hatással lesz a kutatás és a tanítás módszerére, hatékonyságára.

Az államnak tehát nem csak joga, de minden adófizető felé kötelessége is a gazdálkodás racionalitását vizsgálni akkor, amikor a támogatás mértékéről dönt az adott költségvetési évben. Szintén érdeke a befektetett pénz megtérülése, tehát az oktatás színvonalának emelése, és az, hogy a kimenet, tehát a végzett hallgatók minél pozitívabb értékekkel induljanak neki az életnek és a munka világának egyaránt, és az is, hogy a munkáltató és a frissen végzett, felsőoktatásból kikerülő hallgató minél hamarabb találkozzanak.

Fontos azonban megjegyezni, ez nem csak az állam érdeke, éppen ezért nem csak az ő egyedüli joga, kompetenciája dönteni az addig vezető útról. Ez valamennyiünk közös felelőssége. A jelenlegi helyzet pedig olyan, ami nem egy, nem kettő, és nem öt éve változásért ordít. Így a kormányzattal együtt a mi, valamennyi oktató, hallgató, dolgozó közös érdeke az is, hogy a reform a megfelelő mederben maradjon.
Mert semmit rólunk, nélkülünk!

dr. Boros Tamás
munkavállaló, oktató, egykori hallgató

Kapcsolódó cikkek:
A "büfészakok" mítosza
Miért fontos tanulni?
Vannak is, meg nem is: forráskivonások 2013-ban
Harmincévesen is az adófizetők pénzén?
"Diplomás munkanélküliség”? Ugyan!